Liman Bike Race
avagy
Hogyan maradjuk urai a helyzetnek akkor is, amikor a biciklinek már nem.

Az a helyzet, hogy ezt a versenyt rendesen kikönyörögtem magamnak. Ezen korábban sosem indultunk, de már télen kinéztem az időpontját a román versenynaptárban, facebookon meg a csodás tájképeket bámultam, de Soma azt mondta, három egymást követő hétvégén nem versenyzünk.. márpedig az előző két hétvégére meghirdetett ProBikers Maraton és a kolozsvári Faget MTB Maraton kötelező programok. Aztán győzött mégis az elnöki bölcs belátás (mega  versenyen mi is :) de ezt majd a végére írom), és – az utolsó pillanatban nevezve – útra keltünk.
Szombat reggel indultunk Anyával és Dórival négyesben; erre a napra kirándulást terveztünk. Végül a szakadó eső miatt csak Máriaradnát néztük meg. A kegyhely a zord idő ellenére is varázslatos hangulatot árasztott. Bár a ferences templom – melynek története a XVI. századra nyúlik vissza - fel van állványozva, belül megtekinthető. Még gyönyörűbb a mögötte elterülő park, melyben vallási közösségek emlékei vannak felállítva, az azokat összekötő keskeny ösvények pedig lehetőséget nyújtanak a sétára, meditációra, elcsendesedésre. Következő állomásunk a Solymosi vár lett volna, de mivel nem látszott tisztulni az idő, csak messziről néztük meg és Igazfalva felé indultunk tovább. Tiszta, takaros szállásunk a faluközpontban, a templom mellett volt. Somával körbesétáltuk a települést; omladozó, gondozatlan, bár valaha csodás épületeket – templomot és vasúti építményeket – fényképeztünk. Különösen fontos volt a vasútállomás megörökítése, mert a vasutallomasok.hu-n még nem volt róla feltöltve kép :)
Este vacsorát főztünk, közben Soma szembesített azzal, hogy ő mindent megnézett facebookon a versenyről, nemcsak a lenyűgöző tájakat, és technikás pályára kell számítanunk. Ja, meg hogy a 32 km-es távban 1600 m szint lesz… Sebaj, mondom, ha múlt héten Kolozsváron 27-ben volt 1500 szint, ez sem lehet nagyobb kihívás. Hááát…
Korán lefeküdtünk abban a reményben, hogy éjjel majd fúj a szél és szárít valamit a pályán. Reggelre kisütött a nap, de hamarosan szembesültünk azzal, hogy a versenyútvonal erdős részeinek térdig érő agyagos sarán ez nem sokat segített.
Román idő szerinti háromnegyed tízkor megérkeztünk Valea lui Limanba, a versenyközpontba. Felvettük a startcsomagot – nevezési díj nem volt! :) -, összeraktuk a kerókat és átöltöztünk; ekkor már rövidgatya és rövid ujjú mez elég volt. Beálltunk rajthoz – itt ezt sem bonyolították túl: technikai eligazítás kb. másfél mondat, majd CINCI, PATRU, TREI, DOI, UNU, START! :D
Széles, kövecses dózerúton haladtunk felfelé kilométereket – már itt kezdett széthúzódni a mezőny – majd hopp! be az erdő agyagos-vizes sűrűjébe, némi tekerés, majd agyagban cuppogva tolás fölfelé. Bosszankodhattam volna, idén eddig mindent kitekertem, most meg tessék, gyalogtúra.. de nem volt rá időm, hiszen a táj pazar szépsége feledtetett minden erőlködést. Nagyon trükkös pálya volt ám! Mikor már kedvedet szeghette volna egy újabb leszállás-feltolás, egyszerre olyan mesés kilátás tárult az ember elé, hogy minden kínját feledve, vidáman tekert tovább. A lefelék sem voltak gyötrelmektől mentesek: a még el nem korhadt avar alatt 20 cm mély csúszós sár, néhol gyökerek és kövek, igazi nyaktörő lejtők. Jó nehéz pálya volt sok eséssel és bringacipeléssel, de minden percét élveztem! Az esést megúsztam; volt olyan lefelé, amit be akartam adni, aztán láttam, hogy előttem-alattam 20-30 méterrel mások a sárban fekszenek és felállni is alig bírnak az agyagos talajon. Hát, itt például minden becsvágyamat félretéve leszálltam és letoltam. Ahol lejöttem sem mindig rajtam múlt, hogy sikerült a biciklin maradni, a fék semmit nem ért, a kerékre tapadt hatalmas agyaggombócon csúsztam-szánkáztam lefelé; volt, hogy a kerék métereken át nem fordult, csak csúszott. Többször meg kellett állni kiszedni a hátsó vázvillába és a kerekekre tapadt trutymót, hogy egyáltalán forogni tudjon a kerék. Egyszer megálltam, hogy a földhöz veregessem kicsit a kerót, le akartam verni róla a „csomagot” – de már annyit sikerült gyűjteni, hogy nem bírtam felemelni! Alig vártam a következő patakátkelést, vagy legalább nagyobb pocsolyát, hogy legalább egy részét lemossa…
 A pálya vége felé már inkább az nehezítette a lefeléket, hogy a pedálon akkora sárgombóc volt, hogy nem akadt be az spd, anélkül meg nem nagyon merek gyorsan ereszkedni. Alkalmam nyílt gyakorolni azt a mutatványt is, amire korábban azt mondtam, ez nem biciklizés, hanem idétlenkedés: jobb lábam beakasztva a pedálba, bal lábamat - a jobbhoz képest kb. 75 fokos szögben tartva – a sziklafalon húztam, alattam meg egyenletesen gyorsulva csúszott (és nem gurult!) a bicikli lefelé :D Szeretném, de nem nagyon tudom elhitetni magammal, hogy csak az én ügyességemen múlt, hogy nem törtem kezem-lábam.
A harmadik falun – Tomesti - áthaladva még volt egy jó kis hegymászás, itt már nagyon fáradt volt mindenki. Nekem is főleg az adott erőt, hogy megelőztem csomó, még nálam is kimerültebb férfiversenyzőt – lehet, butaság, de ez mindig jókedvre derít és ad egy kis önbizalmat :) A hegyet megmászva húzós lejtő, csak egy részén mertem lejönni, volt, ahol letoltam, de már hallottam a versenyközpont zajait, nem lehetek messze! Mire beértem, ott várt Dóri, Soma és Anya, Soma már rég beért előttem. Bringamosás jó román szokáshoz híven a patakban, „zuhanyozás” ugyanott, ugyanúgy: az ember biciklistől beleáll a patakba, megmossa magát és a kerót. :D Ekkor derült ki, nem csoda, hogy nem akadt be a stopli, a pedálba babszemnyi köveket gyűjtöttem…
Nagyon büszke voltam Dórira, aki szokás szerint Anyával sétált-kirándult, amíg kint voltunk a hegyen: összebarátkozott az őt megszólító román kislánnyal és angolul beszélt vele! :)
Megnéztük, mit mentünk, majd megkérdeztük a díjátadás időpontját. Mivel még rengetegen voltak kinn pályán, volt vagy két óránk az eredményhirdetésig, így Soma elcsomagolta a kerókat és beültünk az üdülőközpont hangulatos éttermébe. Kicsit beszélgettünk román biciklis ismerősünkkel, Valentinával és barátaival, majd átvettük a két első helyezést – érem helyett érdekes, egyedi, polcra tehető valamit adtak, meg biciklis holmikat. Nagyon tetszett, hogy itt bemondták, magyar versenyzők nyerték a futamot, azért ezt nem mindenhol szokták külön kiemelni.
Hazafelé meg kellett állni négy helyen lefényképezni dolgokat, melyeket a kocsiból láttunk, de nem álltunk meg fotózni. Este 11 körül értünk Debrecenbe, de megérte a hosszú utazás (főleg nekem, mert Soma vezetett hazáig).
Ez volt tehát az első verseny, amire csakis az én kedvemért neveztünk, de szerencsére Somának is tetszett a pálya, az eredményünkkel is elégedett volt. :) Az útvonal ugyan szárazon sem lehet könnyű, a jelölés egyértelmű, a pályabiztosítás megbízható volt. 2016-ra nézve pedig reményre ad okot, hogy azt mondta, máskor is az idei panzióban foglalunk majd szállást :)