A szeptember 18.-i hétvégén bőséges kínálat volt sportolási lehetőségből. Csak Debrecenben ott volt a Tour De Debrecen kerékpár verseny, illetve a Nagyerdei Terepmaraton. Balázs fiamat is megcsapta a futóversenyek szele, így úgy gondoltam, hogy ha tudok futni, akkor mindenképp futóversenyre nevezünk.  Viszont ha már terepen futunk, akkor miért ne a hegyekben? Így esett a választás a II. Zempléni terep maratonra. A verseny előtti napokban Balázst meggyőzte az edzője, hogy a csapatnak szüksége van rá, így ő vasárnap Kalocsán kézilabda kupán mozogta ki magát.  Vasárnap reggel elvittem a gyülekező helyre, majd háromnegyed hétkor egyedül nekivágtam Sátoraljaújhelynek. Korábbi tapasztalataim alapján kihagytam a reggelit, verseny előtt mindössze egy banánt és egy müzli szeletet ettem, és megittam majd 2 liter vizet. Szinte végig köd volt, de fél kilencre odaértem. Bőven volt időm a 10 órás rajtig.  A rajtközpont a belvárosban volt, a városházán. Kulturált környezet, mosdó, segítőkész szervezők, minden adott volt, ami egy jó versenyhez kell. A rajtcsomag rajtszámból, chipből és egy karkötőből állt, de ez egy családias, kis költségvetésű verseny. Igazából kétezer forintos nevezési díjért tényleg nem is voltak elvárásaim. Rajtszám felvétel után szemügyre vettem az ellenfeleket, no nem erőfelmérés volt ez, hanem arra voltam kíváncsi, ki miben fut. Két cipőt vittem magammal, a Vomerót, és az Adidas terepcipőt. Mivel jó páran voltak terepcipőben, ezért én is a mellett döntöttem. A Mátrában még nem mertem felvenni, de mivel azóta már volt benne vagy 60 km, így gondoltam nem érhet meglepetés. Volt egy két ismerős arc, két HRSE-s srác és debreceni versenyek felsőit viselő versenyző.  Visszasétáltam a kocsihoz, beöltöztem, feltöltöttem a kis hátizsákot, és visszasétáltam a rajtközponthoz. Akik ismernek, tudják, hogy bringázni sem indulok tartalék belső és szerszámok nélkül. Hegyi futáskor mindig nálam van a kis hátizsák, kevés víz, telefon, gel, és két magnashot volt a tartalma.
Korábbi sérülésem szerencsére elmúlt, viszont mikor péntek este felültem a bringára, éreztem, hogy húzódik és ég a bal vádlim. Hát, egyáltalán nem örültem neki. Ilyen még nem volt, hogy null terhelés mellett elkezdett volna fájni. Így vasárnap lesz, ami lesz alapon indultam el. A biztonság kedvéért 9 körül ittam egy magnashotot.  
Verseny előtt rövid eligazítás a 10 és 21 km résztvevőinek, bemutatták azt a pár versenyzőt, aki biztosan nem téved el (ez szerintem egész jó ötlet volt), mert többször bejárták a pályát. Frissítés 3,8 16 km-nél.  90:40-től bemelegítés,  én is beálltam ugrálni, bár a fitnesz nem az én világom, elég bénán követtem az eseményeket.. Ekkor megint elkezdtem érezni a vádlimat. 10:00 harangszó, majd rajt!
A rajnál még köd volt, kicsit dideregtem is. Örültem, hogy ilyen remek időben futhatunk, és nem lesz meleg. Az első pár méterem még rakoncátlankodott a lábam, de pár száz méter után elmúlt. Huh, nem jöttem hiába! A verseny első szakaszát jól ismertem korábbi Zemplén TT-s montizásból, aszfalton föl a sípályáig. Majd 4 km emelkedő. A végéről rajtoltam, itt fölfelé pár futót megelőztem. Kb 25 perc alatt küzdöttük le az első szakaszt. Mire felértőnk, kisütött a nap, és felmelegedett az idő. A sípályánál frissítés, víz, szörp, majd indulnék tovább, de az egyik lelkes szervező már ki is kötötte a cipőmet, venné le a chipet. Úgy szóltak rá, hogy még van pár kilométerem. Mivel ezt én is megerősítettem, szépen visszakötötte a cipőt. Indultam tovább. Az eligazításon elhangzott, hogy a pálya jól ki van jelölve, nyilakkal, szalagokkal, kilométerenként tábla(!) jelezte a megtett távot, minden kereszteződésben áll valaki, és a fű le van kaszálva. Ez így is volt a 10 km-en. Frissítés után el balra, kis emelkedő, még ez a szakasz is ismerős. Tényleg jól volt jelölve az útvonal. Egy nyurga sráccal egymást váltva haladtunk jó darabig, 9 km-nél előre engedve a 10 km női második helyezettjét. A nagyobb emelkedőkön belesétáltunk, a lejtők és a hullámos részek egész élvezhetőek voltak.
A terep nagyon változatos volt, zöme poros-kavicsos /köves földút, de volt füves, és egy-két sáros szakasz is. Hol nagyobb kövek, hol gallyak nehezítették a haladást, de volt olyan szakasz is, ahol olyan nyomvályú volt az úton, hogy egyszerűen nem tudta az ember, hogy hol fusson. Sokat beszéltünk már róla, hogy Magyarországon lehet-e terepfutásról beszélni. Szerintem ez mindenképp az volt, mivel elég egyenetlen talajon kellett futni, 900 méter szintkülönbséggel. A cipővel elégedett voltam,  kavicsos fölfeléken, lefeléken nem csúszott meg, volt egy-két megbicsaklás, de a bokám nem ficamodott ki annyira, mint a vomeróban. Gondolom ezért keményebb a terepcipő talpa. A sáros részen volt egy kis megcsúszás, ne nem volt vészes. Meglepett, hogy sem a sártól, sem pedig a nedves fűtől nem ázott be a cipő. A 10 KM--es befutó ismét a sípályánál volt, ekkor tudatosult bennem, hogy akkor itt lesz a cél. Út közben láttuk a 19 és 20 km-es jelzéseket, így tudtam, hogy erre még jönni fogunk. Gyors frissítés, igaz a 10 km-es frissítőpontról nem tudtam. Bár az aszfalton fölfelé sétáltam pár lépést, de jó erőben éreztem magam, kifejezetten élveztem az első 10 kilométert. Indulnánk tovább, de az eddigi út szalaggal lezárva. Kicsit tétlenkedtünk nyurga barátommal, majd jobbra indultunk, el a büfé mögött. Pár méter után tényleg ott lógott a sárga szalag. Csináltunk egy hurkot, majd visszatértünk a célterületre és egy darabig az addigi jelölésen futottunk tovább.
Örömmel konstatáltam, hogy a meredek emelkedőt kihagytuk, attól jobbra tértünk el. De azért később bőven kárpótolták. Már gondolkoztam, hogy lesz-e 16km-nél frissítő, mert sehogy sem akart kijönni, ugyanis más frissítőpontot nem láttunk eddig. De a 2. kör eltért az elsőtől. Említettem, hogy az útvonal jól volt jelölve, és kaszálva volt. Ez a 10 km-es körre volt igaz. A 21km második köre viszont igazi terepen ment! Ez kifejezetten tetszett. A gyorsabb, rövidebb távot futó versenyzők “könnyebb” terepet kaptak, de a hosszabb távot teljesítők igényét is kielégítették, akik valószínűleg a nehezebb terepet kedvelik. Továbbra is nyurga barátommal futottunk együtt, rövidebb lefelé következett.
13 km környékén kezdett elhagyni az erő, toltam egy zselét. Majd mivel a lábamat is kezdtem érezni, egy magnéziumot is.  Utolértünk majd meg is előztünk egy futótársat, de 1-2 kilométeren belül az első emelkedőn visszaelőzött minket, sőt eddigi futótársam is elém került. Itt volt egy nagyon szép rész, a felhők takarták el a hegytetőt. Gondoltam, megállok fotózni, no de ez csak futóverseny, gondoltam, így tovább kocogtam. Hosszú kaptató következett sétával. Aztán végre lefelé. A 15 km-es tábla után megjelent előttem 4-5 srác, iszonyat tempóval futottak fölfelé. Szóltak, hogy nehogy jobbra menjek, hanem balra fölfelé. Megköszöntem nekik, szerintem benéztem volna. Hosszú, meredek emelkedő következett, mintha Kékesre kellett volna fölmenni a sípályán.
A tetőn 16 km-es frissítő. Víz, szőlőcukor, majd indulás tovább. Lankásabb rész jött, ahol tudtam kocogni, de a terepre már nehéz volt figyelni. Aztán emelkedő, és emelkedő. Lassan elértem a 17-es jelzést, de szinte a 18. km-ig sétáltam. Tudtam, hogy a 19-es táblát már láttam, és hogy onnan könnyebb a terep. Egy szakaszon elbizonytalanodtam, hogy jó felé megyek-e, de aztán meglettek a szalagok. Az emelkedőkön séta, a lefeléken kocogás. Aztán felbukkant a 19km-es tábla. Tévedtem, itt is van emelkedő, de már próbáltam kocogni. Tudtam, hogy nincs sok hátra, az utolsó 750 méter aszfaltos fölfelé. 20km. Már csak vagy 200 méter, és kiérek a műútra. És igen! Zölden virított a 750 m a célig felirat. Kocogás, séta váltotta egymást. Tudtam, hogy az utolsó 100 méteren látnak, így összeszedtem magam, és nekiiramodtam. A versenyen többször eszembe jutott, hogy na most nem mondhatja Attila, hogy nem látszik rajtam, hogy kihajtottam volna magamat, úgy elkészültem. Erre a befutunál bemondják,  látszik, hogy nem hajtottam ki magam, ha így meg tudom nyomni a végét! Érdekes, minden verseny vége felé eljön az a pont, amikor már csak az számít, hogy legyek már túl rajta, és ekkor összekapom magam a célig. Ez most 2:29:10 alatt sikerült, ami nem rossz ahhoz képest, hogy utcai félmaratonon futottam ennél lényegesen rosszabb időt.  
Utánam még 3-4 futó ért célba, a szervezők buzdítottak, hogy mindenkit várjunk be, és szurkoljunk nekik az utolsó pár méteren. Mire mindenki beért, ott voltak az ellenőrző pontokról is, és beszedték a jelöléseket. Az utolsó versenyző beérése után 5-10 perccel eredményhirdetés. A férfi 21km-es győztes alig több mint másfél  óra alatt teljesítette a távot! Egy helyi futó meg is kérdezte: ‘Mivel ment ez, taxival?”
Összességében jó verseny volt, nem fújkálták tele az erdőt, igaz nem volt rajtcsomag, de nem is hiányzott. Aki akart, külön rendelhetett emblémázott pólót. Eltévedni szinte lehetetlen volt, a rajt és a cél nagyon kulturált volt. A célban lehetett zuhanyozni, a csomagokat a szervezők kisbusszal vitték fel a rajtterületről. Egy problémám volt: a kocsi a  belvárosban parkolt. Le libegőzhettem volna a kalandpark bejáratához, de akkor sem közeledtem volna az autóhoz. Így jött még 3 km séta. A kocsinál átöltöztem, megettem a reggelire szánt szendvicsemet majd elgurultam a kalandparkhoz. Felhasználtam az ajándék bobjegyet(!), feltankoltam enni és innivalóval és haza indultam.  
Sokáig nem értettem azt a tézist, hogy nem egy-egy futás hossza számít, hanem a megtett kilométer. Ha heti 60-80 km-et futsz, még ha rövidebb távokban is, akkor le tudod futni a maratont. Most vasárnap megértettem, csak fordítva. Ha nincs meg a heti 60-80km, akkor tuti nem tudsz maratont futni. Az utóbbi 1-2 hónapban csak 35-40 kilométert tudtam hetente futni, és ezt meg is éreztem. A 10 km-et élveztem, de a 21-hez kicsit edzetlen voltam.