Van ez a kör, a piros turistaúttal…. Tavasszal szoktam általában tekerni, két okból is. Az egyik, hogy egyes részein iszonyatos nagy homok van nyáron, a másik meg, hogy, erőnlétemnek pont jó ez a bámészkodós nézelődős haladás, nagyon szép, hangulatos tájakon visz keresztül.
Sokszor az ember nem is hiszi el, hogy ez is az Alföld, hogy van ilyen arca is, de hogy akkor merre is kacskaringóztam?
Legelőször ki kell jutni a városból és irány a Vekeri-tó. Ha esetleg nem ettünk eleget, vagy már megéheztünk a 47-esről lekanyarodva a Hosszúpályi úton útba esik az egyik kedvenc büfém, ahol a régi kiírás szerint „fasza lángos” kapható. :)  Tény, hogy egy csülkös lángost beverve az ember nem nagyon akar menni, csak lefeküdni.. A Vekeri-tó az év bármely szakában sokan látogatják, főleg hétvégén, most sem volt ez másképp. A csónakház előtt a parkoló majdnem csurig tele, sok család, fiatalok sétálgattak az ébredő tavaszt szemlélve. Begurultam én is, most még víz is van benne rendesen. Kicsi ejtőzés után irány tovább a műúton Hosszúpályi irányába, majd az Ifjúsági tábort elhagyva a Kati érnél található hídnál befordulunk balra, a földútra. Mindjárt fogad is minket egy kéktúra tábla, amin a Vekeri- tó-Nyírbátor táv térképe, rövid ismertetője fogad. Nagy hiányossága ennek a táblának, hogy a többi turistaút nincs is rajta feltüntetve! Mellette 2 oszlopon táblaerdő, nagyon korrektül a távok, helyek. Itt jobbra indulunk, elvileg a piros is itt megy a kékkel párhuzamosan, de csak nagyon kevés helyen van felfestve. Eltévedéstől ne tartson senki, a kék jelzés olyan gyakran van kifestve, hogy ha fluoreszkálna, akkor éjszaka világítana az erdő :) . A következő elágazásnál túramotorosokkal találkoztam, kicsit meg is lepődtem, hogy lemerészkedtek a földútra, felénk nem megszokott látvány. Az erdő ezen szakasza tölgy illetve fenyő, ami nem éppen alföldi hangulatot kölcsönöz az enyhe lankákkal tarkított útnak. Elvétve van egy-két tanya, némelyik romos, máshol meg napkollektor, elég vegyes a kép. A következő ismertető tábla előtti szakaszon figyeltem meg, hogy a piros jelzés le volt „vésve”, a kék frissen festve felette. Nahát.. ezért van, hogy csak elvétve van egykét halovány piros.   Ne gondoljunk egyből a rosszra, lehet csak a piktorok nem jártak még erre.  A következő tábla a Bánki láprétek és erdők világába kalauzol röviden, mellette ismét táblaerdő, hogy tudjuk hányadán is állunk az úttal. Tényleg első osztályú a jelölés. Innen már lassan ki is érünk a Létavértesre vezető aszfaltútra, és ezen megyünk el jobbra párszáz métert, majd balra betérünk egy homokos, széles útra. Na, ez a szakasz olyan szokott lenni, mint a Pallag- Józsa közötti rész, vagy homoktenger, vagy eső után a kisebb tavakat kerülgeti az ember. Most némi földgyalulás volt, így az aránylag puha homokban vergődtem egyre beljebb. Itt már eltűnik a tölgyes-fenyves rész, inkább az akác lesz az uralkodó a tölgy mellett. Van itt egy gémes kút, de leginkább lassan már csak a romjai.   Régi kis téglával van kirakva, nem mai darab lehet, ha ilyen kutakat látok, mindig eszembe jut a gyermekkorom. Anno nagyapámmal töltöttük a nyári szüneteket, és ez a mindennapi szőlőskertek látogatásában merült ki elég sokat. Mi ezt nem bántuk, két vásott kölyöknek elég jó és vadregényes terep tudott lenni. No, itt voltak ilyen kutak, és nap, mint nap ezekből ittunk, friss, finom hideg vizet adtak. Ott is eltűntek már ezek a kutak, vagy szennyezettek lettek. Egykét kilométer múlva érintjük a Két tölgy vendégházat, Nem is tudom, hogy tudott fennmaradni itt a semmi közepén, megnézhetjük a lovakat, és irány tovább Haláp fele. Itt már elhagyjuk a kék jelzést és csak a piroson megyünk, ami innen viszont jól kijelölve, néhol biciklis jelzéssel is. Haláp vasútállomása mellett elhaladva (balra a kettéágazó útnál) ki is érünk a vámospércsi műútra és szemben meglátjuk a szebb napokat is megélt Halápi csárdát. Innen követve az utat meg is érkezünk Hármashegyre. Na, jó nem egy hegy, de nekünk, alföldi embereknek.. :)
Előtte összefutottam még Szabiékkal akik már letudták a kilátó megmászását, és már hazafele csorogtak.
A kilátót 2014-ben újjáépítették, magasabb, szebb lett, mint elődje. Ha valaki felül a Zsuzsi kisvonatra, itt a végállomása, érdemes megmászni (még az olyan enyhén tériszonyosoknak is, mint én). Egy lélekkel sem találkozván a sárga jelzésen folytattam utam, ami egy rövid darabon párhuzamos a sínekkel, majd jobbra bekanyarodik az erdők közé, később belefut a pirosba, és így ér ki Martinkára. Innen ismét némi aszfalt várt Debrecenig és feltöltődve értem haza, meg kellemesen elfáradva :) .
Soma